Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bőrsivatag. Száraz volt és fáradt, minden apró pórusán át kiáltott egy kis törődésért. A hideg szelek kikezdték, a nap perzselte, a rohanó napok pedig elfeledték. Ebben a poros, repedezett tájban azonban valami új kezdődött – egy varázslatos utazás, aminek főszereplője nem más, mint a testvaj.

Ahogy az első érintés megtörtént, mintha selyemfolyam öntötte volna el a tájat. A bőr fellélegzett. A testvaj sűrű, bársonyos állaga úgy simult rá, mintha pontosan tudta volna, hol fáj, hol szorít, hol húzódik. Nem kérdezett, nem sietett – csak ott volt, jelen, és lassan beivódott, mintha mindig is a része lett volna ennek az elfeledett földnek. Az illat egy másik dimenzióba repítette az érzékeket: édes vanília, lágy kókusz, talán egy leheletnyi levendula is. Olyan volt, mint egy álom, amit bőrön keresztül lehetett érezni. A kiszáradt sivatag egyre inkább élettel telt meg – egyre rugalmasabb, simább, fényesebb lett. Minden nap, amikor újabb adag testvaj érkezett, a bőr egyre hálásabban itta magába az ápolást. De nem csak a bőr változott. A gazdája is. Az a pár perc, amit reggel vagy este a testápolással töltött, átalakult egyfajta szertartássá – önszeretetté, figyelemmé, lelassulássá. A testvaj így nemcsak egy szépségápolási termék lett, hanem egy kapu önmagához, egy illatos emlékeztető arra, hogy a törődés mindig belülről indul.

A sivatag ma már oázis. És minden alkalommal, amikor a tégely kinyílik, újra kezdődik a mese. Mert a testvaj több, mint hidratálás – ez egy puha, csendes utazás önmagunk felé.